Alicante egy gyönyörű és hangulatos város a Costa Blancán. Aki nem szereti a napfényt, a tengert, a pálmafákat, a mediterrán életérzést, a vidámságot – szerintem messzire kerülje el még a környékét is…
Barátnőm már kétszer is járt ezen a csodás helyen, igaz, csak olyan csajos hétvégéken. Már egy-két éve érlelődött bennünk a gondolat, hogy oda kellene mennünk nyaralni, s ez idén realizálódott.
Úgy időzítettük az utazásunk, hogy a város legnagyobb fesztiválja, a Hogueras (valenciai nyelvjárásban Les Fogueres) is beleessen az ott eltöltendő időnkbe.
Madridi átszállással mentünk, s elég meglepő kép fogadott minket a Barajas repülőtéren – mintha egy túlélőviadal közepébe csöppentünk volna: rengeteg ember egymással szemben loholt, dúródott kisebb-nagyobb poggyászokkal. Az rendben van, hogy a spanyol főváros igazi metropolisz, ehhez mérten a légikikötőjük is hatalmas, de akkor is furcsa volt. Aztán kiderült a turpisság: egy szinten vannak az érkező és az induló utasok is(!), így az egyik tábor a kijárat felé vágtázik, a másik pedig azért nyargal, hogy le ne késse a gépét. Nos, aki megálmodta ezt a logisztikát, szerintem egy felnégyelést simán megérdemelt volna – és még nagyon humánus voltam…
De aztán megérkezésünk a célállomásra mindenért kárpótolt: vakító napfény, hullámzó tenger és csodálatos pálmafák hihetetlen mennyiségben – ekkor már tudtuk, hogy jó helyen járunk! Most nem a tengerparton, hanem a „legbelebb belvárosban” foglaltunk szállást – ennek minden előnyét és hátrányát megtapasztaltuk, de így utólag is remek választásnak bizonyult.
Hogueras
Hogueras des San Juan, ez Alicante legnagyobb ünnepe, amit minden évben június 20–24. között rendeznek meg. Eredetileg ez egy pogány ünnep volt, de a IV. századtól összekapcsolták Keresztelő Szent János születésének megemlékezésével. A nyári napfordulón tartották ezt kezdetektől, hatalmas tüzeket raktak, amitől megtisztulást vártak, továbbá hogy elűzzék a rossz szellemeket, no meg szerencsét és termékenységet reméltek ezen rituálétól. Érdekes módon sok párhuzamot lehet találni a magyar busójárással, igaz, ott a telet szokták búcsúztatni, de a tűznek ugyanolyan jelentős szerepet tulajdonítanak.
A mai formájában megrendezendő esemény 1928-ban egy alicantei kereskedő, José María Py javaslatából jött létre. Ezt a hagyományt a mai napig tartják – igaz, közben alakult, fejlődött is a rendezvény, s mára igazi fesztivállá nőtte ki magát.
Városszerte igazi műalkotásokban gyönyörködhetünk, óriási papírszobrokat készítenek el művészek több hónapos munkával, amit aztán a jeles napon felgyújtanak. Első blikkre jópofa látványosságnak tűnik, ám ha kicsit alaposabban szemügyre vesszük ezeket a műveket, láthatjuk, hogy nagyon kiagyalt szoborkompozíciókkal állunk szemben, melyek a legtöbb esetben igen komoly politikai és társadalomkritikai üzeneteket tartalmaznak. Ezek a látványosságok több napig láthatók városszerte, elég komoly túrára kell vállalkozni, ha az ember az összeset meg szeretné nézni. Majd június 24. éjfél után a papírszobrokat szertartásszerűen felgyújtják, de a lángokat tűzoltók felügyelik, s a végén el is oltják – viszont közben az összegyűlt népes közönséget is locsolják vízzel, ez is a show része.
De a történelmi részén túl az az életérzés, ami akkor uralja a várost, valami fantasztikus! Egy zenei fesztiválhoz tudnám hasonlítani, ahol már dél körül elindul a buli, és tart, ameddig tart. Csak itt nem egy zárt területen zajlanak az események, az egész város felveszi ezt a hangulatot, ritmust. Ilyenkor az utcák varázslatos sétálórészein is kialakítanak „bulibokszokat”, ahol már kora délutántól indul a zene és a „veretés”. A város talán leghíresebb része, az Explanada (6,6 millió, három színű márvánnyal rakták le hullámzó formát kialakítva) is tele van elszeparált bulizóhelyekkel. Mivel a hangerőnek nincsenek térbeli korlátai, a zene bejárja egész Alicantét. Még a munkából, iskolából hazatérő emberek is a járdán énekelve, táncolva járnak. Igazi fesztiválhangulat uralja az egész várost.
Ezeken a napokon kora délután a város egyik fő csomópontjában (Luceros) petárdaversenyt rendeznek, ami több tízezres tömeget vonz oda. Minden nap más-más tűzszerészcsapat mutatja meg tudományát, aztán rögvest utána indul a mulatság az egész városban. Az esemény előtt látványos felvonulások vannak népviseletbe öltözött emberekkel és zenekarok muzsikájával.
Gyakorlatilag 0-24-ben tart a móka ilyenkor ebben a csodálatos városban, és ha nem egy nyugis helyen lévő hotelben szállt meg az ember, akkor ne csodálkozzon, hogy nem a legkipihentebben fog felébredni: hajnali 5-6 óráig igen hangos zene van, és nem ritka, hogy már reggel 9 körül egy fúvószenekar zendít rá valamelyik frekventált helyen. Ha kicsit „lassításra”, pihenésre, csendesebb életre vágyik az ember, akkor tud relaxálni a város szélén található csodás pálmaparkban, ahol a növények mellett vízesések is színesítik a látványt. No meg természetesen ott van a strandolási lehetőség: a több kilométernyi Costa Blanca tele van nyugágyakkal, napernyőkkel, kitűnő éttermekkel és bárokkal.
Bikaviadal
Hagyomány, hogy a Hogueras alatt minden nap rendeznek bikaviadalokat a Plaza de Toros de Alicante arénában. Először voltunk ilyen rendezvényen, ráadásul plusz két hölgy társaságában néztük meg az eseményt – néha el-elfordították a fejüket, de azért hősiesen bírták a lányok a látványt, ami tényleg nem mimózalelkűeknek való… Le a kalappal előttük!
Még gyerekkoromban hallottam, hogy a bikának ugyanannyi esélye van mint a torreádornak. Aztán itt látnunk kellett, hogy egy f…t!
Amikor beengedik a küzdőtérre, először egy lovon ülő lándzsás ember vár rá (pikádor), aki szerszámával a nyaki izmait próbálja „fellazítani”. Amikor ezt sikerrel elvégezte, akkor jönnek a banderillerók (általában ketten), akik két-két horgos dárdát szúrnak a jószág vállába – ők legalább nem lóhátról teszik ezt, hanem szemtől szemben. S csak ezután érkezik a sztár, a matador, aki a már legyengített állatot hergeli és terelgeti a piros kendőjével. Majd amikor az állóképesség határáig fárasztotta a bikát, akkor egy akrobatikus mozdulattal beviszi a végzetes döfést, amit az igazság pillanatának szoktak nevezni. Miután összerogyott a több száz kilós állat, kötelet kötnek rá, és két lóval kihúzatják a porondról. A porondszolgák rapidban összetakarítanak, aztán jöhet is a következő áldozat.
Persze, inkább csak a turisták szoktak megrökönyödni a viadalon, a spanyoloknak ez egy teljesen természetes esemény. A matador merészebb húzásait megtapsolják, akár csak egy-egy ötletes megoldást futballmérkőzésen. Sokan kisebb-nagyobb uzsonnásdobozokkal érkeznek, amikben házi készítésű sütemények, fasírtok vannak, s két viadal között körbekínálják a körülöttük ülőket is. A hősök, a torreádorok igen nagy népszerűségnek örvendenek, a rendezvény végén tömegek állják körbe a járműveket amikben ülnek, és a fiataloktól az idősekig tolonganak egy-egy autogramért.
Nos, aki nem retten meg egy kis patakvértől, néhány állat legyilkolásától, annak tényleg tudom ajánlani, hogy nézzen meg egy ilyen „műsort”. Jómagunk nem valószínű, hogy még egyszer át akarjuk élni, de biztos nagyon sajnáltuk volna, ha kihagyjuk ezt az élményt.
Mercado
Ez Alicante legnagyobb piaca – tényleg, mi szem-szájnak ingere. Mivel tengerparti városról van szó, nem kevés helyen kaphatók kiváló, különleges halak, no meg a szokásos tengeri herkentyűk. Egy sétát mindenképpen megér. Viszont az egyik üzletnél sikerült totál hülyét csinálni magamból. Néztem az egyik fellógatott tetemet, és számomra teljesen olyannak tűnt, mintha egy megpucolt, kibelezett, kifeszített denevér lenne. Gondoltam, ha már az innen nem messzire lévő Valenciának a címerállata, lehet, hogy ezen a környéken eszik is szegényeket. Nevetve felvilágosított, hogy ez egy bonito típusú hal (tonhallal, makrélával rokon). Nos, így jártam…
Santa Bárbara vára
Ez az erődítmény Alicante legismertebb építménye s egyben a város jelképe is. Nevét arról kapta, hogy 1248. december 4-én Kasztíliai Alfonz herceg Szent Borbála napján foglalta el a várat. Az épület a Benecantil-hegy 166 méter magas szikláján áll, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a tengerre, az egész városra, sőt, még a szomszédos Benidormra is. Sétálva is kényelmesen fel lehet jutni, de ha valaki a hőségben nem akar ennyi energiát belefektetni a túrába, lift is működik a létesítményben.
Calle San Francisco
Ma már inkább mindenki csak Calle de las Setasnak (Gomba utcának) hívja. Olyan, mintha egy mesevilágba csöppennénk: hatalmas és vidám gombaszobrok, csigák, hernyók és egyéb figurák derítik jobb kedvre az arra látogatókat – természetesen a gyermekek legnagyobb örömére. A 2000-es évek végére az egyik leglepukkantabb utca lett a városban köszönhetően a világválságnak. 2013-ban döntött úgy Alicante vezetése, hogy egy mesebeli hangulattal új életet lehel ebbe a városrészbe. Olyannyira sikeres lett, hogy a turisták egyik legkedveltebb fotózási helyévé nőtte ki magát, s 2025-2026-ban újabb korszerűsítéseket végeztek el: a burkolatokat és a szobrokat egyaránt felújították.
El Palmeral (pálmapark)
Ha kicsit telítődtünk a belváros és a tengerpart nyüzsgésétől, akkor remek kikapcsolódást jelent ez a csodás pálmapark. No, nem mintha a város szűkölködne e növényben, de itt 7000 főként datolyapálmát csodálhat meg az ember nagyon rendezett, tiszta környezetben. 1997-ben nyitották meg a parkot, s nemrég esett át egy alapos felújításon. Mesterséges tavak, azokon átívelő fahidak és vízesések teszik különlegesség a létesítmény hangulatát. Egy bő órás sétával kényelmesen be lehet járni a parkot, s mivel a nyári forróság itt sem szünetel, egy kellemes kertbüfé vár minket, ahol megpihenhetünk egy finom jéghideg sangria mellett, s harapnivaló is akad, ha éppen ahhoz támad kedvünk.
Lányok, nők
Hogy milyenek a spanyol lányok, nők? Gyönyörűek! Nyitottak! Vidámak!
Sugárzik belőlük a természetes szépség, és nagy többségük nem is rontja el azzal a látványt, hogy szétvarratja magát mindenféle tetoválásokkal. A fiatal hölgyek valószínűleg férfitársaim legnagyobb örömére nem irigyek, láttatni engedik, mivel eresztette el őket a Teremtő – pestiesen szólva: kipakolnak mindent elég rendesen…
Az érettebb nők is csodálatos látványt nyújtanak: ők az igényességükkel, eleganciájukkal varázsolják el a másik nemet. Nagy többségük olyan, mintha egy divatlapból lépett volna elő…
A „Gomba” utcát fotóztam éppen, amikor három fiatal lány odalépett, s kérték, hogy csináljak róluk is egy képet. Csak úgy. Örömmel tettem eleget kérésüknek…
Gasztronómia
Idei nyaralásunkat tekintve két úticél között lamentáltunk: a görögországi Kréta szigete, vagy a spanyolországi Alicante városa. Azt viszont már előre megbeszéltük, hogy nem kérünk All Inclusive, sőt, még félpanziós ellátást sem, hanem lubickolunk a helyi gasztronómiai lehetőségekben. Persze, reggelit azért rendeltünk a szállodában, az nem rossz, ha igen kevés alvás után (amiről gondoskodtak a környékünkön lévő szórakozóhelyek) nem kell még kilogisztikázni, hogy akkor mit és hol kellene, hanem helyben ott van a méregerős kávé némi harapnivalóval. Mindkettő kiváló döntésnek bizonyult!
A belvárosban, a híres sétány mellett, a kikötőnél, a strandoknál – vagy szinte bárhol: egymásba értek a kiválóbbnál kiválóbb éttermek. Az összes kipróbálásához kis túlzással egy fél élet is kevés lenne. Persze, sokan mondják: mediterrán városban azért nem nagyon lehet „mellényúlni” a vendéglátóhelyekkel. Ez nagyjából igaz is, csak itt valami különös dolgot tapasztaltunk: a szinte mindenhol jelen lévő igényességet. Túl azon, hogy kiválóan elkészített ételeket fogyasztottunk, a „körítés” is elkápráztató volt: szinte mindenhol már-már fine dininghoz közelítő tálalás, a tisztaság, az igényes bútorok – és természetesen a személyzet mindenkori udvariassága, kedvessége. No, és ha valaki itt jár (vagy szinte bárhol Hispániában), akkor kötelező legalább egyszer, de inkább többször meglátogatni Tapas bárokat. Két embernek is jó elmenni egy ilyen helyre, de minél nagyobb a társaság, annál nagyobb a buli. Ezt nem lehet hagyományos étteremként kezelni, ez valami teljesen más: több pincér pörög hatalmas tálcával a kezében, amin kis fadeszkákra tett kisebb-nagyobb falatkák vannak. Ez azért nagyon izgalmas, mert nem egy konkrét ételt kell kiválasztani, hanem a mennyiségből adódóan 8-10 vagy akár több dolgot is végigkóstolhat az ember egy vacsora alkalmával. Egyébként a hangulatuk is teljesen más ezeknek a helyeknek: kicsit jobban fel van tekerve a zene, kicsit hangosabb mindenki, no meg a személyzet szinte hihetetlen pörgést produkál. Egyszerűen fantasztikus!
Annyit még érdemes tudni, hogy az éttermek vagy Tapas bárok este 9-10 órától fullon vannak. Nem kell elkeseredni, ha az ember nem kap asztalt egy-egy étteremben (megpróbálhatja másnap), vagy ha kap is, akkor 30-40 percet várakoznia kell: higgyék el, biztosan meg fogja érni türelmesnek lenni!
Estadio José Rico Pérez
Nekem még tizenkét éves koromban égett agyamba a város neve: a ’82-es spanyolországi vébén itt kaptunk ki 4-1-re az argentinoktól, az Isteni Diego kettőt is vágott nekünk. Természetesen felkerestük a stadiont is, ahol anno a meccs zajlott – az volt a benyomásom, hogy a 44 évvel ezelőtti világbajnokság óta nem sok pénzt, energiát fektettek a létesítmény korszerűsítésébe… Jelenleg a másodosztályú Hércules CF otthonaként szolgál.
Az átszállásos utazás nem tűnt a legjobb ötletnek – oda-vissza késett a csatlakozás –, de ki lehetett bírni, végül is nem rohantunk sehová, de legközelebbi utazásunkhoz maradunk a jól bevált közvetlen járatnál. Így a madridi várakozás közben, kissé elcsigázva – mert pihentünk is ugyan, viszont rengeteg helyen, eseményen jártunk, s mindösszesen nyolc napunk volt minderre, de kevésnek bizonyult –, feltettünk egymásnak egy kérdést, de ugyanaz volt a válasz mindkettőnk részéről:
- Jönni fogunk még Alicantébe?
- Bármikor!
- És a Hoguerasra?
- Nem! Köszi, egyszer elég volt…
Ezek a cikkeink is érdekelhetnek:
Miért a gasztroturizmus a legszebb szerelmi vallomás a világnak?
A hőség elől a hűvösbe: Mi az a „Coolcationing”, és miért alakítja át az utazási szokásainkat?
