Varga Dániel olimpiai bajnok, világbajnok és számos, vízilabdában elért kiemelkedő eredménnyel rendelkező sportember. Jelenleg az OSC vízilabda klub vezetőedzője. Fantasztikus sportkarrierje mellett, figyelemre méltó (cél)tudatosság és jelenlét jellemzi, mind a jelent, mind pedig a jövőt illetően. Eddig kevés alkalommal olvashattunk arról az oldaláról, hogy az elért sport eredményei mellett milyen sokrétű személyiség, művelt, kifinomult és mérhetetlenül kreatív. Iskoláit komolyan vette, rengeteget tanult és jelenleg is egyetemista. Annak ellenére, hogy racionális ember mégis kíváncsi és nyitott a világra.
Szezon: Szeretnénk ezt az interjút rendhagyóvá tenni azzal, hogy más oldalaidat is bemutatjuk a sporton kívül. Beszéljünk először a festészetedről, mint önkifejezési formáról. Hogyan és miért kezdtél el festeni?
V.D.: 2001-ben érettségi után, 18 évesen igazoltam a Vasas felnőtt csapatába. Abban az időben nem tanultam rögtön tovább a vízilabda miatt, így sok szabad időm lett. A Vasasban akkoriban egy szuper tehetséges csapat jött össze, így én aránylag kevés játék lehetőséget kaptam. A sok szabadidő miatt felgyűlt kreatív energiáimat szerettem volna megélni és levezetni alkotásaimban.
Anyukámnak volt egy barátnője Gerlóczy Sára, aki híres festőművész, ő adott kezdeti tanácsokat nekem, hogy például hol szerezzek be alapanyagokat és eszközöket. Sári néni nagyon sok jó tanácsot adott. Azt tudni kell rólam, hogy én nem tudok és soha nem is tudtam festeni, vagy rajzolni, viszont nagyon szerettem csinálni. Maga az alkotási folyamat része kikapcsolt, illetve valóban megéltem a festészetben az érzéseimet, akár katarzis-szerűen is. Tulajdonképpen a festészetet a magam szórakoztatására csináltam, az egész rólam szólt. Egy idő után viszont kaptam olyan visszajelzéseket a képeimet illetően, ami miatt elkezdett érdekelni az emberek véleménye az alkotásaimról.
Összegyűlt annyi festményem, hogy 2002-ben sikerült nyitnom egy kiállítást a Csengery utcában. Nagy élmény és egy újfajta tapasztalat volt számomra ez a kiállítás. Megtudtam, hogy milyen érzés, amikor más emberek elemzik a képeimet. Nagyon érdekes volt különböző aspektusból, különböző személyektől, különböző véleményeket kapni.
Meglepő volt számomra az, hogy egy idő után az emberek elkezdtek magukról beszélni a festményeim tükrében. Ez az időszak beindított bennem egy olyan folyamatot, ami később a pszichológia felé vitte az érdeklődésemet. Végül az egész festészetnek a zsákutcája az lett, hogy azáltal, hogy elkezdték véleményezni az alkotásaimat, kritizálni jó vagy rossz értelemben, a sportolói mivoltom miatt kialakult bennem egy nagyfokú bizonyítási vágy, hogy egyre jobbak és jobbak legyenek a festményeim. Ez végül megölte azt a naiv gyermeki alkotási vágyat, ahonnan indult az egész, és amiről szólnia kellett volna.
2004-ben volt egy kiállításom Óbudán, ami jól sikerült. Majd négy évvel később, 2008-ban az A38 hajón egy rendhagyó kiállítást szerveztünk képeimből. 8 képhez zenei producer bátyám (Varga Zoltán – a szerk.) zenét komponált. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy képhez tartozó fülhallgató segítségével egyszerre vált láthatóvá és „hallhatóvá” a mondanivaló, így lett audio-vizuális élmény. Az egyik képem, erről a kiállításról egy portré volt rólam, aminek a felületére tükör darabokat ragasztottam, így a néző egyszerre látott engem és önmagát. Mondanivalója az volt, hogy: „Amit bennem látsz, az te magad is vagy, a rólam alkotott véleményed kicsit te is vagy!”. De volt olyan képem, amihez verset írtam.
Szezon: Ezek után volt még valami, amiben kiélted a művészi vénád vagy befejezted ezt a vonalat?
V.D.: 2006 körül vettem egy Canon gépet és elkezdtem fotózni, amit nagyon megszerettem. Így a fotózás miatt nem veszett el számomra a sporton kívüli önkifejezés lehetősége. Azok a képek, amiket akkor készítettem, kifejezetten az emberekről szóltak. Imádtam például az utcai jeleneteket megörökíteni. Így cseréltem a festő ecsetet fényképezőgépre.
Szezon: Ha ennyire megmozgatta az emberek lelkét a festményeid világa, nem gondolkoztál azon, hogy pszichológiával foglalkozz?
Mindig is érdekelt a pszichológia, az első olvasmányaim is e tudományággal kapcsolatos könyvek voltak. Az érettségin a választott tárgyam is a pszichológia volt és jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetem pszichológia szakának a hallgatója vagyok. Most 39 éves koromra engedhetem meg magamnak, hogy pszichológiával foglalkozzak. Most tudom úgy menedzselni az időmet, hogy bevállaltam egy nappali képzést.
Azokba a szünetekbe tettem be előadásokat, vagy gyakorlati órákat a napomba, amikor éppen edzés előtt vagy után vagyok. Nagyon jó döntés volt részemről elkezdeni a képzést, mert sokat ad hozzám, a munkámban és emberi kapcsolataimban is jól tudom kamatoztatni a tanultakat. Nagyon élvezem, hogy már most tudok gyakorlati példákat hozni az elméletben tanultakból. így van ez például a szociálpszichológiai tantárgyamból, amely elméleteire számos esetet tudok hozni már most az OSC-s csapatomból. Csoportdinamika, célok, motivációk, egymásra hatások, csapatalakulás, személyészlelés és még sok minden más is. Nagyon hasznos, hogy le tudom képezni a tanultakat a hétköznapokban is.
Szezon: Hogy viseled a kritikát?
V.D.: Attól függ, hogy mivel kapcsolatban. Ha vízilabdával kapcsolatosan kapok bármilyen véleményt, azt maximálisan a helyén tudom kezelni, mert ezen a területen elég magabiztos vagyok. A kritika azért arról az emberről is szól, aki kritizál, mert van egy érzelmi és egy tartalmi motivációja azzal. Szóval próbálom a motivációt és a tartalmat nem összemosva megélni és megérteni a kritikát. Néha sikerül, néha nem.
Szezon: A művészeti önkifejezésedhez csatlakozva adódik egy kérdés, mennyire érzed magad spirituálisnak?
V.D.: A jobb és bal agyféltekém is elég aktív és bizony előfordul némi dominancia harc. Van bennem egy nagyon erős racionális rész és egy nagyon erős érzelmi rész is. Ezt ma már úgy látom, hogy egyszerre vagyok cselekvő, megfigyelő és értékelő „üzemmódban”. Ezt nem könnyű megélnem kognitív és érzelmi szinten sem, de azért élvezem az előnyeit is. Nehéz elengednem magam, miközben igény lenne rá. Valahogy így vagyok a spiritualitással is. Nem vagyok az, de igény volna rá.
Szezon: Mi lett volna, ha nem vízilabdás vagy? Mi lennél ma szerinted?
V.D.: Ezt nem tudom megmondani, mert egyértelműen vízilabdás vagyok. Annyira ez határozta meg az egész életemet, hogy másban nem is volt lehetőségem kipróbálni magam. A vágyam megvolt más területek felfedezésére, mert nagyon sok minden érdekel. Viszont én vízilabdásként értem el mindent. Bármit csinálok a sporton kívül az életemben, azt egy kicsit vízilabdásként is teszem.
Amikor a főiskola kötelező szakmai gyakorlatának keretein belül kipróbáltam magam, sikerült belelátnom nagyobb cégek munkafolyamataiba. Volt, amiben jó voltam, volt, amiben nem de ez természetes talán. De azért ott is inkább „vízilabdás munkaerőként” kezeltek a kollégák, nem lehetett ezt különválasztani. Nehéz eljátszanom azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha nem vízilabdás lennék. A családi hátterem is fontos része annak, hogy így alakult a sportkarrierem.
Szezon: Honnan jött a családban a vízilabda szeretete?
V.D.: Négyen vagyunk fiútestvérek. Az idősebbik bátyámnál kezdődött a Varga fiúk vízilabdás története. Kisebbik bátyám is játszott, nem is akárhogy és van az öcsém, aki a világ legjobb vízilabdása (Varga Dénes – a szerk.). Az én vízilabdás karrierem a 90-es évek közepén kicsit megakadt, mert ott volt nekem még a kosárlabda is, amit nagyon szerettem. A kettő együtt viszont annyira sok volt, hogy előfordult olyan hétvége, amikor játszottam két kosárlabda meccset és két vízilabda meccset is. Végül szülői nyomásra, de a jó irányba, a vízilabda mellett döntöttem.
Szezon: Milyen a testvéreddel, Varga Dénessel a viszonyod, hogy éled, meg amikor egymás „ellen” játszotok, amikor ő a vízben az FTC egyik legjobb játékosaként, te pedig az OSC vezető edzőjeként a saját csapatod mellett állsz?
V. D.: Egy pici érzelmi töltés van ilyenkor bennem, ez természetes. De az OSC vezetőedzőjeként, olyan taktikai elemként tekintek Dumira ilyenkor, mint az ellenfél egyik legfontosabb játékosára. Persze volt már, hogy magamban nevettem egy-egy olyan megoldásán, aminek sajnos a csapatom volt az elszenvedője, mert tudtam, hogy mi van mögötte. Nem kevesebb, csupán „csak” 30 évnyi kitartó gyakorlás. Illetve sokszor észreveszem azt az egy-egy olyan mozdulatot is, amit tényleg csak ő tud megcsinálni, és még az is lehet, hogy némi közöm is van hozzá – nevet – a szerk.
Szezon: Hogy éled meg, a folyamatos változásokat a csapatodban? Milyen érzés az, amikor el kell válni egy-egy kulcs emberedtől?
Itt az OSC-n belül, eddig úgy nézett ki, hogy 3 év alatt, minden évben két játékos cserélődött ki, ami nem sok, nem okozott túl nagy változást. De most idén a csapat fele eligazolt. Ez mindenképp egy lezárást igényel, egy összegzést, valamennyire ünneplést, de egyben elengedést is. Ebben a 3 évben mindenkivel történt jó és rossz dolog is, amit egymással megosztottunk, támogattuk egymást, együtt sírtunk együtt örültünk.
Szóval komoly hatással voltunk egymás életére. Azért is tudtunk csúcsteljesítményt kihozni magunkból, mert tudtuk, hogy ez a csapat ebben a felállásban utoljára fog működni. Ezért hatalmas energiák mozdultak meg mindenkiben. Nagyon kicsire voltunk attól, hogy megverjük a Fradit a döntőben. Ennek ellenére azt mondom, hogy ha ez a csapat továbbra is együtt maradt volna és lenne még egy éve együtt, nem biztos, hogy ilyen energiákat sikerült volna mozgósítani. Úgy érzem, hogy méltón sikerült lezárnunk ezt az időszakot, egyfajta utolsó táncként.
Szezon: Hogy alakul az új csapatod?
V.D.: Az új csapat elkezdte a nyári felkészülést, jelenleg 7 felnőtt játékossal. Viszont szeretnék lehetőséget adni az ifiknek. Így azt találtam ki, hogy a 10-12 legtehetségesebb utánpótlás játékos két hetes turnusokban csatlakozhat hozzánk. Szeretném megnézni az edzések során, hogy kik azok, akik fel tudják venni a ritmust, a sebességet, mind fizikailag, mind mentálisan. A legalkalmasabbak több lehetőséget is fognak kapni a szezon során.
Szezon: Akkor ez egy ilyen versenyhelyzet, bekerülni a felnőtt csapatba…
V.D.: Igen, hiszen versenysportolók vagyunk, nagyon izgalmas időszak ez mindenki számára.
Szezon: Szerinted milyen a jó edző?
Szerintem önmagában jó edző nincsen! A jó edző úgy értelmezhető, hogy milyen környezetben van, milyen játékosokkal, milyen kollégákkal dolgozik együtt. A TF-en egyszer volt egy beadandóm vezetés elméletből. Ezen az órán tanultunk többek között a klasszikus vezetői hármas felosztásról, azaz, hogy milyen vezetői típusok vannak. Három alap típust különböztetünk meg a tanultak szerint: Autokratikus, demokratikus, Laissez-faire. Ennek kapcsán házi dolgozatomban azt vizsgáltam meg, hogy a 1993-2012-ig 20 megnyert magyar férfi bajnoki cím közül 19-nél ugyanaz a három szakember volt az edző. Különböző vezetői stílusokat képviselve.
Gerendás György (BVSC és Eger) volt az autokrata. Másik edző Födi László (Vasas) ő volt a demokratikus, a harmadik pedig Kovács István, aki tíz bajnokságot nyert összesen (UTE és Honvéd). Őt a Laissez-faire típusba soroltam. Mindhárom vezetői típus egymástól nagyon eltérő, de mindhárom bizonyította, hogy az adott típushoz tartozó módszerekkel fel lehet érni a csúcsra. Nem az számít tehát, hogy milyen az edző, hanem hogy a játékosaira milyen hatással van, és hogy ez a hatás milyen teljesítményt tud eredményezni. Ezzel az egymásra hatással alakul ki, hogy a játékos „csinál” az edzőből jó edzőt, de csak annyira jót, amennyire az edző jó hatással tud lenni a játékosára.
Szezon: Te az említett kategóriák közül, melyikbe sorolod magad vezetőként?
V.D.: Természetesen az előbbi három nagyon sikeres szakember sem csak ilyen vagy olyan, de náluk szerintem lehet mondani, hogy az egyik irányba dominánsak.
Saját magamban látom mind a három típust, s azt is érzem, hogy időről-időre és helyzettől függően is vannak eltolódások az arányokban. Az idő eldönti, hogy így is be lehet-e járni sikeres utat.
Szezon: Hogy zajlik az OSC-ben általában a kiválasztási folyamat?
V.D.: Cseh Sándor szakmai igazgató, aki a főnököm, nagy rálátással bír a nemzetközi életre. A Kovács Robert, ő tavaly az ifi korosztállyal nyert világbajnokságot, idén a junior korosztállyal is, szóval ő is nagyon jól ismeri ezt a közeget. Összedugtuk a fejünket és együtt elkezdtünk nézelődni. Ma már az internet világában sokkal könnyebb dolgunk van, mert elég sok a videó, az adat és az információ. Számomra nagyon fontos szempont nem csak a játéktudás, hanem hogy emberileg is beilleszkedjen abba a képbe, amit én egy győztes mentalitású sportemberről gondolok.
Szezon: Hol látod magad 5 év múlva?
V.D.: 5 év múlva nagy valószínűséggel még klubedző vagyok. Szeretném, hogy edzőként elérjek olyan tudásszintre, hogy képes legyek meglépni a legmagasabb szintet. E mellé természetesen a győzelmekre, trófeákra is nagyon vágyom. Szeretném, hogy 5-10 éven belül szövetségi kapitányként elérhessem a szakma csúcsát.
Szezon: Van időd olvasni? Milyen könyvek találhatóak Varga Dani éjjeli szekrényén?
Nem nézek tv-t, a neten inkább podcastokat, híreket és az érdekesebb írásokat szoktam fogyasztani. Szeretek olvasni. A könyvek, amiket általában olvasok főleg pszichológiai témájúak, hisz az elmúlt egy évben az egyetem miatt elég sok a tankönyvem is ebben a témában. Ezek mellett pedig érdekelnek a világban zajló globális folyamatokat bemutató írások és a sport témában íródott könyvek is. Híres edzők könyveiből olvastam mostanában néhányat, például Alex Ferguson, Phil Jackson és Arsene Wenger könyveit. Sajnos kisszámú vízilabdás irodalom van, de a magyar vízilabdás szakkönyveket és történelmi könyveket ismerem, olvasom és gyűjtöm is. Elég szép gyűjteményem van a legrégebbi könyv 1931-es kiadású, még Komjádi Béla előszavával.
Szezon: Hogy élted meg a Nemzet Aranyai film folyamatait, a forgatásokat?
Nagyon szerettem az egész folyamatot, óriási élmény volt, egy igazi időutazás. Zákonyi S. Tamással, a film producerével 2021. március 16.-án találkoztunk a Margit-szigeten először és 2023. április 16.-án volt a film premierje. Ez idő alatt nagyon sok élmény kapcsolódik a forgatáshoz, a filmhez. A legnagyobb dolog számomra, hogy újra találkoztunk egymással, felidéztük a történeteket, a közös sikereket. Mi nem csupán egy baráti társaság vagyunk, hanem egy olyan sorsközösség is, akik együtt hatalmas eredményeket értek el, és nagy hatással voltak rengeteg magyar emberre, vízilabdásra és sportolóra is az egész világon. A filmet végig átszövi a büszkeség és bevallom, nekem is van egy „elit” érzésem, amikor velük együtt vagyok, amikor ebben a kontextusban létezem.
A filmben hármas egység uralkodik, az egyik a humor. Ami szerintem azért jó, mert néha profán, néha intellektuális és alapvetően végig kíséri az egész filmet. A másik az érzelmek megjelenítése, tele van a film olyan emberi résszel, ami megható, megindító. A harmadik pedig a film gondolatisága, olyan mondatok, bölcsességek, amelyek az élet sok más területére is igazak szerintem. A film a magyarságtudatot is erősíti. Szerintem az egész kezdeményezésnek, az a legnagyobb haszna, hogy pozitív hatása lett az emberekre. Például a fiatalokra, a fiatal sportolókra, vízilabdásokra. Van az a korosztály, akinek ez a film sok kellemes emléket idéz fel, igazi nosztalgia számukra, hiszen ott voltak a tv előtt, a lelátókon és nekünk, értünk izgultak, szurkoltak. Számos köszönő levelet kapunk a közönségtől és ez nagyon jó érzés.
Szezon: Vízilabdázni fognak a fiaid is?
A nagyobbik fiam Mián, kilenc éves. Ő a Covid időszakában kezdett el úszni, emiatt elég nehéz volt lejárni az uszodába. Akkoriban bezárták a Duna Arénát, ahova addig járt, a többi lehetőség pedig messze volt vagy szintén nem üzemelt, szóval abban az időben abbahagytuk az úszást. Aztán jött a nyár és újra elkezdett Milán úszni, akkor már a KSI-ben folytatta és azt ott nagyon élvezte. Kaptam is egy videót Kriszti nénitől az edzőtől, hogy Milán 9-es sapkában azt mondja: „Apa lőttem egy gólt!”- nagyon hálás vagyok az edzőnek, mert ez örök emlék marad.
Aztán úgy alakult, hogy nagyon közel az otthonunkhoz, van egy hokipálya és oda is levittük, hogy más sportban is kipróbálja magát. Azóta is odajár edzeni. Milán jó képességű, nagyon okos gyerek, sokat olvas, sakkozik, zongorázik, jógázik, programozni jár, sok minden érdekli.
Egyébként az látom, hogy a sportnak versenyeznie kell az összes olyan tevékenységgel, amit a mai világ kínál a gyerekek számára, miközben a sport olyan értéket tud adni és szolgáltatni, amit semmi más nem tud. Nehéz egy gyerek motivációját megmozgatni, hogy tízszer annyit tegyen bele valamibe, amit majd egyszer talán visszakap, ahhoz képest, amibe egyszer is elég és máris van rövidtávú eredménye és sikerélménye. Gondolok itt a digitális világra, vagy más egyéb lehetőségekre, szolgáltatásokra.
Szezon: Milyen szerepe van a családi háttérnek abban, hogy egy gyerek sikeres sportoló, jelen esetben vízilabdás lesz-e?
Két évig voltam ifi edző – tehát 16-18 évesekkel dolgoztam. Nagy ambíciókkal és elképzelésekkel indultam, de egyes esetekben eredménytelen maradtam. Akkor értettem meg azt a folyamatot, hogy bizonyos dolgokban miért nem tudok hatékony lenni adott gyereknél, amikor rájöttem, hogy a családi minták milyen erősen működnek mindenkiben. Sokan nem gondolnák, hogy a szülői minták, az automatizmusok, a sémák, meg egyáltalán a szociokulturális közeg, amiből jön egy gyerek, ugyanolyan fontos, mint hogy egyébként milyen vízilabdás képességei vannak valakinek. Szóval szerintem nagy szerepe van a családi háttérnek.
Szezon: Mit üzensz a kisebb vízilabdás utánpótlásos OSC-s gyerekeknek?
Azért óriási érték a sport, mert egyszerre tanít meg játszani, küzdeni, megdolgozni a sikerért, csapatban gondolkodni, miközben fizikailag is és pszichésen is egész életre szóló alapot biztosít. Szóval azt üzenem, hogy: „Járjatok, minél többet edzésre, legyetek kitartóak, élvezzétek a csodát, ami a labda és a csapattársaitok összjátéka által megszületik, de azt is tudnotok kell, hogy mindig vannak jobb és nehezebb időszakok is, de kitartással a fejlődés elkerülhetetlen.”
