Kovács Róbert, a fiatal tehetségek fejlesztésében szerzett tapasztalataival és az U18-, U19- és U20-as korosztály válogatott edzőjeként végzett munkájával, jelenleg az OSC OB I-es csapatának vezetőedzője. A fiatal sportolók irányítása és nevelése iránti szenvedélye mellett elkötelezett a férfi vízilabda sportág fejlődése iránt is. Interjúnk során Robi megosztotta velünk eddigi pályafutásának fontos tapasztalatait, a fiúcsapatokkal való munka kihívásait, és azt, hogyan látja a jövőt a magyar vízilabdában. Beszélgetésünk segítségével betekintést nyertünk a sportolók motiválásának és fejlődésének titkaiba, megismertük személyiségének nagyon kedvelhető, bohém oldalát is, valamint beleláttunk az OSC csapatának jelenlegi helyzetébe.
Kezdjük az elején. Milyen kissrác voltál?
Egerben születtem, és gyakorlatilag az uszodában nőttem fel. Édesapám és édesanyám is vízilabdázott, sőt, még a nővérem is egy ideig. Nem mondhatnám, hogy a legjobb kisgyerek voltam— akadt bennem némi csibészség. Az általános iskolai közösséget nagyon szerettem, és több sráccal a mai napig tartom a kapcsolatot, például Csáki Szabival, akivel immár 41 éve mondhatjuk, hogy testvéri barátságban vagyunk. Együtt követtünk el gyerekes csínyeket is. Nem egyszer kerültünk az igazgatói irodába, előfordul, hogy haza is küldtek napközben, vagy épp az osztályfőnök ráncigált haza — (nevet – a szerk.). Akkor ezek a nevelési eszközök teljesen normálisnak számítanak, és semmi durvára nem kell gondolni. Embert faragtak belőlünk, amit így utólag is nagyon köszönök a nevelőimnek, edzőimnek, és legfőképp a szüleimnek.
Hány éves korod óta vízilabdázol?
6-7 évesen kezdtem el úszni, de 10-11 éves koromtól számítom, hogy komolyabban foglalkozom a vízilabdával, amikor elindultak a területi bajnokságok. Persze, én is jártam focizni, mint a legtöbb kissrác — most a kisfiam is ezt csinálja. Ő imádja a focit, rajong érte. Bevallom, én nem voltam különösebben tehetséges ebben a sportban. Az általános iskolában kipróbáltam a kosárlabdát is, játszottam a suli csapatában, de a fő sportom a vízilabda maradt. Talán azért is, mert a szüleim is ebben a közegben éltek, így szinte természetes volt, hogy én is ott maradok.
A szüleidtől jön a sport iránti szereteted?
Abszolút úgy gondolom, hogy igen. Ha valaki már egészen kicsi korától ezt hallja, ezt látja, ebben él, és a szüleivel együtt jár le a meccsekre, az óriási hatással van rá. Már gyerekként magadba szívod a sporttal kapcsolatos élményeket. A mi gyermekeink is ezt látják — a feleségemmel mindketten a sport világában dolgozunk, és ők is ott vannak, nézik, átveszik, amit csinálunk. A kisfiamon és a kislányomon is látom, hogy nagy valószínűséggel a sport az ő életükben is meghatározó szerepet fog játszani, ahogy az én életemben is a hobbim, a munkám és a szenvedélyem lett.
Volt, olyan hogy abba akartad hagyni a vízilabdát?
Szerintem rögtön a legeslegelején biztosan abba akartam hagyni — (nevet – a szerk.). Akkor is csak azért, mert rettentően hideg volt a víz. Nem vagyok hízékony, robusztus alkat, így nem sok zsírpárna volt rajtam, ami megvédett volna a hidegtől. Egerben akkoriban még nem volt fedett uszoda, a nyitott Bárányban edzettünk. Előfordult, hogy 3-4 fokban, a havas partról kellett beugrani a vízbe, de szerencsére ott volt a „brügi”, ami nagyon sokszor megment minket edzés előtt és után is. Mélyen megmaradt bennem az érzés, ahogy reszketve várom, hogy végre vége legyen az edzésnek — annyira fáztam. 7-8-9 éves koromban gyakran kikértem magam a mellékhelyiségbe edzés közben, de valójában csak a zuhany alá bújtam, hogy egy kicsit felmelegedjek.
Később már elkapott a csapatszellem, ahogy egyre jobban kialakultak a kötődések, a barátságok a csapattársaimmal. Amikor úszóból vízilabdázóvá kezdtem válni, már nem volt kérdés, hogy jóban-rosszban összetartunk. Amit a csapatsport adni tud, az engem is megfogott 11-12 évesen, és onnantól kezdve nem létezett olyan, hogy nem akartam volna vízbe ugrani, vagy edzésre menni.
Mikor érezted először, hogy tehetséges vagy ebben a sportban?
Nem vagyok egy korán érő típus, és bár úszóalkatom volt, mégsem úsztam kiemelkedően jól. Gyerekként hiányzott rólam a kellő izomtömeg, és az úszáshoz elengedhetetlen akaraterő, valamint a monotonitástűrés sem volt az erősségem. Élénken él bennem egy emlék egy serdülőkori nyári táborból, amikor az alapozás elején meglepődve tapasztaltam, hogy mennyire jól megy az úszás. Ezt észrevette egy nagyon jó barátom, Kovács Attila is, aki odafordult hozzám és nevetve megkérdezte: „Mi van, megtanultál úszni?” Addig inkább a középmezőnyben vagy hátul tempóztam, de aznap valahogy elöl hasítottam a vizet. Annyira jól esett ez a mondat, hogy hatalmas lökést adott: attól kezdve csak elöl akartam úszni, és úgy voltam vele, hogy lehetőleg ne is érjen utol senki. Ezúton is köszönöm, Atti, a motivációt!
Kik voltak azok, akik nagy hatással voltak rád? Voltak példaképeid?
Az első igazi példaképem Tóth Laci volt, aki ma már a jobb kezem a felnőtt csapatban. De a „Tóth Laci-féle” válogatottban is sok játékosra tisztelettel és csodálattal tekintettünk. Élénken emlékszem egy különleges időszakra: hétfő délelőttönként, amikor a nyitott uszodában engedték fel a medencét, mi, srácok — Szabival, Joe-val, Kovival — belógtunk, és az akkor még térdig érő vízben kiszorítóztunk. 2-2 ellen vagy 1-1-ellen és, közben pedig teli torokból kiabáltuk: „Most én vagyok a Kósz Zoli!”, *„Most én vagyok a Tóth Laci!” és így tovább. Nekünk ez a generáció a vízilabdában igazi példakép volt. Később Varga Zsolt is nagy hatással volt rám, ahogy Kása (Kásás Tamás) és Biros Peti is, bár ők már a saját korosztályomhoz tartoztak — Petivel ráadásul Egerben csoporttársak is voltunk. Persze nem hagyhatom ki édesapámat sem, aki ifikoromban edzőként terelgetett, majd a felnőtt csapatban már másodedzőként volt jelen. Az ő támogatása és útmutatása rengeteget jelentett számomra.
Szerinted mi a fontosabb, amikor egy kisgyerek elkezd sportolni? A sportág vagy az edző?
Szerintem, ha valaki gyerekként sportolni kezd — bármilyen sportágról legyen is szó —, az edző személyisége a legfontosabb tényező. Ebben a korban nem is sportágat kell választani, hanem edzőt. Persze a szakmai tudás is számít, de hogy egy gyerek hosszú távon megmarad-e a sportban, leginkább azon múlik, milyen nevelést kap, és hogy az edző hogyan áll a korosztályhoz. Voltam már kisebbek edzője is, 11-12 éveseké, és onnan felfelé is több korosztállyal is dolgoztam. Alapvetően elég nyugodt és türelmes ember vagyok, nehéz kihozni a sodromból — persze nem lehetetlen. De azt hiszem, a türelem is egy olyan dolog, amit egy edzőnek tanulnia kell. Amit még nagyon fontosnak tartok elmondani: le a kalappal a szülők előtt! Az, hogy egy gyerek sportolhasson, rengeteg áldozattal és lemondással jár a család számára. Mi is a feleségemmel, Julcsival, nap mint nap komoly logisztikai kihívásokkal nézünk szembe, hogy a gyermekeink sportolhassanak az ő mindennapi feladataik és a mi munkánk mellett.
Hogy lettél válogatott edző?
2017-ben kerültem be a válogatott edzői körébe mint másodedző. Először Székely Bulcsú mellett kezdtem az U15-ös keretben. Rá egy évre, szintén másodedzőként, Varga Dani mellett folytattam az U17-es válogatottnál. 2020-ban Cseh Sanyi vett maga mellé az U20-as korosztályhoz, akikkel a világbajnokságra készültünk. 2021-ben utaztam először Prágába az U20-as csapattal a VB-re. Aztán 2022 telén – és most is látom magam előtt a képet – a Westend bevásárlóközpont tetején épp főztem a kávét a kis Piaggiomban (erről később mesélek), amikor megcsörrent a telefonom. Sanyi hívott, és megkérdezte, lennék-e az U18-as válogatott vezetőedzője. Hatalmas megtiszteltetés volt ez számomra, és nagyon hálás vagyok neki ezért a bizalomért. Sanyit a mai napig a mentoromnak tekintem, rengeteget tanultam tőle. A 2023-as junior VB fantasztikus élmény volt, egy igazán tehetséges csapattal dolgozhattam együtt, Dávid Zolival és egy fantasztikus stábbal értük el mindezt az eredményt. A játékosok közül pedig többen ma már a felnőtt válogatott tagjai, amire nagyon büszke vagyok. Velük sikerült azt a világbajnokságot megnyerni. A felkészülésre mindössze két és fél hetünk volt, és érdekes módon nem is a szakmai munka jelentette a legnagyobb kihívást, hanem a fejekben kellett rendet tenni. Meg kellett értetni a srácokkal, hogy bár mindannyian kiváló játékosok, nem egyéni villanásokkal lehet VB-t nyerni, hanem azzal, ha alárendelik magukat a csapat érdekeinek. Lehet, hogy valaki a klubcsapatában meccsenként 3-4 gólt szerez, de itt előfordulhat, hogy csak egyet lő – vagy egyet sem –, mert épp a védekezésben hárul rá nagyobb szerepet. Ha ezt elfogadja, ha így is a maximumot nyújtja, akkor nemcsak a csapat, hanem ő maga is világbajnok lehet.
Vezetőedzőként gyakran vagy pszichológus?
Abszolút, vezetőedzőként legalább 50-50%-ban vagyok pszichológus is — ha nem több százalékban. A stáb rengeteget segít a szakmai részben, hiszen mindenkinek megvan a maga feladata a csapatban. Az én szerepem viszont sokszor túlmutat a taktikán: edzőként nagyon fontosnak tartom, hogy a játékosok bármikor fordulhassanak hozzám, akár szakmai, akár személyes dolgokban. Sokat beszélgetek velük, igyekszem meghallgatni őket, és ha a helyzet úgy hozza, leülünk egy pohár sör mellé, és megbeszéljük, mi nyomja a lelküket. Szeretem ezt a „lelkizős” részét is a munkámnak, testhezállónak érzem.
Milyen edző vagy? Kikéred a játékosaid véleményét?
Természetesen igen. A felnőtt csapatnál — és korábban a fiatalabb korosztályoknál is — mindig fontosnak tartottam, hogy meghallgassam a játékosaim véleményét. Ahogy én megosztom velük a gondolataimat, úgy ők is bátran elmondhatják a saját meglátásaikat. Ha egy jó ötlet merül fel, azt szívesen megfogadom. Persze, ahogy haladunk lefelé a korosztályokban, egyre inkább a szabályok és a keretek dominálnak. A fiatalabbaknál kevesebb mozgástér van arra, hogy beleszóljanak a taktikába vagy az edzések felépítésébe, de ott is igyekszem nyitott szemmel járni és figyelni a jó meglátásokra. Ami a stílusomat illeti, nyugodt és kiegyensúlyozott edzőnek tartom magam. Persze, néha én is felemelem a hangom, de ha el is szállok egy pillanatra, mindig igyekszem gyorsan visszatalálni a nyugalmamhoz. Fontos, hogy önazonos maradjak — szerintem ettől válik hitelessé egy edző. Van egy mondat, amit különösen szem előtt tartok: „Keep the balance!”
Milyen volt átvenni az OSC vezetőedzői pozícióját, miután a nagy és húzó nevek elmentek a klubtól?
Nem volt könnyű helyzet. Nyáron nem voltam a csapattal, mert az U19-es EB-re készültem, és amikor visszajöttem, öt nappal később már Magyar Kupa-meccset játszottunk. Mindenki görcsös volt, kapkodtunk — a csapat is, én is. Ki is estünk a kupából a csoportkörben, még a Szentestől is kikaptunk. Óriási pofon volt. Aztán jött a LEN Európa Kupa selejtezője, ahol ismét nem sikerült a továbbjutás, kiestünk az első csoportkörben. Ott álltunk, hogy mindenhonnan kiestünk, ahonnan csak lehetett, és maradt a bajnokság. Elég nehéz időszak volt, de pont ezek a helyzetek azok, amikből tanul az ember — edzőként és csapatként is. Ez a kudarc mély, letargikus állapotba taszított mindenkit. Újra kellett gondolnunk mindent. Ott álltam szeptemberben, és csak azt éreztem, hogy valami nem stimmel — talán velem, talán az egész csapattal. Tudtam viszont, hogy nincs idő az önsajnálatra, mert egy hét múlva kezdődik a bajnokság. Nem vagyok az a feladós típus, főleg, ha gond van. Ilyenkor inkább még jobban beleállok a munkába. Leültünk a csapattal, és abból egy három órás videózás és beszélgetés lett, amit a mai napig emlegettünk. Akkor és ott próbáltuk helyre rakni magunkat — szakmailag, taktikailag, lelkileg. Onnantól kezdtünk felfelé építkezni.
Neked mi a csúcs szakmailag? Mit szeretnél még elérni?
Földi Laci a Vasasban volt az edzőm, igazi példakép számomra. Nemcsak kiváló szakember, hanem fantasztikus emberismerő is, és a vízilabdaélet egyik legkedveltebb figurája. Kivételes érzékkel rakta össze a csapatait. Egyszer megfogalmazódott bennem, hogy ha csak a felét érem el annak, amit ő klubszinten, én már elégedett lehetek. Ami a jövőt illeti, a felnőtt válogatottal való munka vagy egy külföldi edzői lehetőség hatalmas mérföldkő lenne számomra.
Sokat beszélnek róla: neked mi a véleményed az új vízilabda szabályokról?
Megoszlanak a szakmai vélemények az új szabályokkal kapcsolatban. Nekem tetszik a kisebb méretű pálya, mert így nincs akkora holtidő a két támadás között, felgyorsul a játék, több lesz a lövés, és ezzel együtt a gól is — a gólt pedig mindenki szereti. Taktikailag viszont egy picit szűkül a mozgástér edzőként. Az 5 másodperccel rövidebb támadóidő és a kisebb pálya miatt nem jut annyi idő egy figura kényelmesebb felépítésére, mint a nagy pályán, 30 másodperces támadásoknál. Ez egy másfajta taktikát igényel: nagyon gyors és okos játékosokra lesz szükség, akik értik a vízilabdát, mert sok olyan szituáció adódik majd, ahol gyorsan kell dönteni. Ami viszont biztos, hogy nem az új szabályokon fog múlni a nézőszám növekedése. Ezen a marketing és a média hatása tudna igazán markánsan változtatni.
Jól érzem, hogy hiányzik neked a közönség a meccsekről?
Sokat nosztalgiázunk Tóth Lacival és Kardos Pipivel – a kapusedzőnkkel –, akikkel együtt már megtapasztaltuk, milyen teltház előtt játszani egy-egy bajnoki vagy akár BL-meccsen. Akkoriban rengeteg néző járt ki a meccsekre, és parázs hangulat uralkodott, nemcsak a vízben, hanem a parton is. Sajnos ma már mindent leszabályoznak. Akár egy csúnya kinézésért is azonnal piros lap jár a játékosnak, az edzőknek is könnyen osztják a sárga és piros lapokat, a szurkolók közül pedig bárkit kiküldhetnek, ha beszól valamit – ráadásul ilyenkor meg is állítják a meccset. Nem nagyon láttam más sportágnál ilyet. Nekem nagyon hiányzik az a vérbeli, igazi meccshangulat, amikor érezni lehet a szenvedélyt a parton. A mi közönségünk, az OSC szurkolók, teljesen normálisak. Nem jellemző rájuk semmilyen szélsőséges viselkedés, és külön öröm, hogy sok a gyerek is a meccseinken. Jó lenne, ha újra megtelnének a lelátók, és a szurkolók igazi pluszt adhatnának a csapatnak.
A szabálymódosítások mellett szerinted még mi tudna sokat segíteni a vízilabda népszerűségén?
Szerintem sokat segítene a vízilabda népszerűségén egy nyári bajnokság bevezetése. Nyáron nincs labdarúgás, kézilabda, kosárlabda vagy jégkorong bajnokság, így a vízilabda könnyedén reflektorfénybe kerülhetne. A média és a közvetítések révén igazán a nyár sportjává válhatna, hiszen minden adott hozzá: süt a nap, meleg van, a játék pedig a vízben zajlik. A Margit-szigeten, a Nyékiben a nyitott medencében, Komjádiban akár kinyitni a tetőt, Egerben ott a Bárány — rengeteg ikonikus helyszín adott, ahol nyáron igazi vízilabda-ünnepet lehetne rendezni. Természetesen tudom, hogy ez infrastrukturális kérdés is, de ha a cél a sportág népszerűsítése, akkor megérné a befektetést. Úgy gondolom, hogy nem csak nyáron lennének a bajnoki meccsek, hanem ősszel és télen is, csak jobban elszórva, elnyújtva. A nemzetközi kupák természetesen megmaradnának. Az lenne az ideális, ha a bajnokság lényegi része június, július és augusztusban lenne. Ha azt szeretnénk, hogy a vízilabda előrelépjen — nem is egyet, hanem kettőt-hármat —, ez egy nagyon jó megoldás lehetne. Hiszen nyáron tele vannak a strandok emberekkel, hozzájuk vinnénk oda a sportot. Most az a helyzet, hogy nekünk kell megkeresnünk a közönséget, mert ők nem találnak ránk. Korábban volt szerencsém Máltán nyári bajnokságban játszani, ami óriási élmény volt, mert sok ember előtt zajlottak a meccsek. Náluk egy nagyon jól működő, jól szponzorált rendszer épült ki, ami remek példát mutat arra, hogy ez a modell sikeres lehet. Én ebben látnék hatalmas lehetőséget a sportág számára. Természetesen ez már nem az én hatásköröm, de ha valaha napirendre kerülne, nagyon támogatnám.
Ha már nyár, lehetne a gyerekeknek is olyan nemzetközi vízilabda fesztivált rendezni, mint az olaszországi Habawaba. Jó ötletnek tartanád?
Igen persze, bőven lehetne ilyen vagy hasonló kezdeményezéseknek is teret adni. Hiszen ott a Margit-sziget, a vízilabda szentélye, de sok más uszoda is alkalmas lenne.
Említetted korábban, hogy kitérsz a szerelem projektedre, a kis Piaggiodra és a kávé bizniszedre…..
Ó, hát ezt egyszerűen imádtam! Az egész ötlet onnan jött, hogy nagyon szeretek kávézni. Amikor Nápolyban vízilabdáztam, teljesen lenyűgöztek az újhullámos kávézók. Tudtam, hogy az edzői munkám mellett egy hagyományos kávézót nem tudnék működtetni – ahhoz ott kell lenni személyesen, bele tenni a szívem-lelkem, a személyiségem. Így született meg a mobil kávézó gondolata. Annyira belemerültem ebbe a világba, hogy még egy barista iskolát is elvégeztem. Bár nem a pénzért csináltam, végül egész jól kerestem vele. Minden egyes csésze kávéval örömöt szerezni az embereknek – na, ez volt a fő célom. Hobbiból, akkor csinálom, amikor kedvem van — nem a megélhetés miatt, hanem tisztán kedvtelésből. Felvettem a kapcsolatot egy Pécs melletti szakemberrel, aki kávézókat épít, és ő gyönyörűen átalakította nekem a kis Piaggiót, amit aztán a feleségemmel, Julcsival fejeztünk be. Elkezdtem mélyebben beleásni magam a kávégépek világába; mert gázüzeműt szerettem volna, hiszen rengeteget jártam a Normafára, és fontos volt, hogy a rendszer akár 8-10 órát is kibírjon akkumulátorról és gázpalackról. 
Sok vicces és kalandos élethelyzetet hozott az életembe ez a szerelemprojekt. Emlékszem például a legelső kitelepülésemre — a törökbálinti piacra mentünk apukámmal, hajnalban keltünk, mínusz 10 fok volt. Persze törvényszerű, hogy valami nem működik: a kávégép nem akart beindulni. Az egész piac arra várt, hogy végre legyen kávé. Jött két hölgy, nagy nehezen készítettem nekik két borzalmasan rossz kávét, valamiért jéghideg lett. Gyorsan adtam nekik még kettőt ajándékba, de így is eléggé ciki volt. Rá egy hétre a budaörsi piacra települtünk ki, de ott sem volt szerencsénk: nem volt áram, és a hidegtől a gázpalackban teljesen ledermedt a gáz. Próbáltuk melegíteni, ahogy tudtuk, de hiába — a kávégép nem indul el. Ezek a kezdeti nehézségek akkor nagyon bosszantók voltak, de utólag már jót derülök rajtuk. Előfordult olyan is, hogy a Normafára három megállásból sikerült csak felmennem, mert annyira sípolt a motor, hogy azt hittem, ott adja meg magát végleg. El tudod képzelni? Sötétben, hidegben, a megpakolt kis Piaggióval ott ültem az út szélén, és vártam, hogy egy kicsit lehűljön a motor, hátha még tudok vele haladni. Végül nagy nehezen feljutottam, ahol már vártak rám a triatlonos szülők — addigra kialakult egy kis törzsvendégköröm, ami imádtam. Két és fél évig csináltam ezt, és rengeteg élményt adott. Aztán tavaly, amikor megláttam a versenynaptárt, gyorsan világossá vált, hogy egyszerűen nem lesz időm a kávés felkérésekre. Így szeptemberben eladtam a Piaggiót egy szintén jó értelemben vett fanatikus ismerősnek. Örülök, hogy nála van, jó kezekben. Büszke vagyok rá, hogy mire eladtam, már túl voltam az összes „gyerekbetegségen”, és kialakult egy stabil, fix megrendelői köröm. Legalább három filmforgatásra hívtak volna, és banki rendezvényeken is ott lehettem volna a Balatonnál abban az évben. A slusszpoén pedig az, hogy amikor szeptemberben kiestünk a csapattal, és a VB, EB miatt pedig rengeteg szünet volt, pont lett volna még egy évem hódolni ennek a hobbimnak. Biztosan nem zárom ki, hogy a jövőben lesz még egy hasonló őrült ötletem — sőt, már van is egy extrém gondolat a fejemben.
A vicces anekdotáid után folytassuk még vidámsággal. Mi volt a legviccesebb, vagy kínosan vicces pillanatod egy edzésen vagy mérkőzésen, amit soha nem felejtesz el?
Erről a kérdésről eszembe jut egy pillanat, amit sajnálok, hogy nem örökítettek meg. Amikor feljutottunk az UVSE-vel az első osztályba, egy rangadót játszottunk a Hajós Alfréd fedett uszodájában, a Margit-szigeten. Félidőben, félpályánál, szoros állásnál az ellenfélnél volt a labda. Nem akartam lefaltolni, csak próbáltam zavarni. A játékos ott állt a labdával, én kitett kézzel közeledtem felé, és amikor már majdnem ráestem, hirtelen adtam egy puszit az arcára — mindössze két másodperccel a félidő vége előtt! Ezzel sikerült annyira meglepnem, hogy teljesen kizökkent a ritmusából (nevet – a szerk.).
Ha az OSC csapatának tagjai egy zenekar lennének, ki lenne a frontember és milyen stílusú zenét játszanának?
Rock zenekar lenne és én lennék a dobos, van is egy elektromos dobom. A Decker Ádival volt egy időszak, amikor összeálltunk és elkezdtünk együtt zenélni. Ő vett egy gitárt, én pedig doboltam… emlékszem a “8 óra munka, 8 óra pihenés” introját gyakoroltuk, hangtechnikával, felvétellel…és persze 1-2 cent pálinka kíséretében mindezt, csak hogy jobban menjen…mondanom sem kell, hogy természetesen nem kerültünk be az X-faktorba….valami rettenet mű született! Azóta ezeket a felvételeket több évtizedre titkosították” (nevet-a szerk) Ez is egy felejthetetlen emlék és időszak volt az életemben!
Kérlek, mesélj egy emlékezetes pillanatot, amely nagyon megérintett bármelyik csapatoddal. Ez lehet momentum, eredmény, olyasvalami, amit nem felejtesz el.
Sok ilyen pillanat van, rossz is, jó is. Emlékszem, amikor a Steinmetz testvéreknek — Barnának és Ádámnak — a Bajnokok Ligája hazai meccse előtti éjszaka hunyt el az édesapjuk. Ennek ellenére másnap vállalták a játékot, és azon a meccsen nemcsak a csapatért, hanem érte is küzdöttünk. Mindketten óriásit játszottak, és végül győzelmet arattunk a Komjádi uszodában, teltház előtt. Ez egy nagyon érzelmes, felejthetetlen pillanat volt. Vagy az első bajnoki cím után, amikor odaúsztam Nagy Viktorhoz, és annyira boldogok voltunk, hogy még a könny sem jött ki. Nem tudtunk megszólalni. Edzőként pedig az U18-as világbajnokságon éltem át hasonlót. Az egész tornán egyetlen pillanatra sem vezetett senki ellenünk, ezért nagyon igazságtalannak éreztem volna, ha elveszítjük azt a döntőt. Amikor 5 méteres párbajra került sor, rettentően izgultam. Ebben a helyzetben tehetetlen voltam — csak a játékosaimban bízhattam. Szerintem soha nem izgultam még annyira meccsen, mint akkor. Amikor végül megnyertük, extázisba estem. Ez volt az első olyan eufórikus élmény, amit edzőként éltem át.
Milyen üzenet adnál át a fiatalabb generációknak, akik a nyomdokaidba szeretnének lépni?
A legfontosabb, mindig adják önmagukat, és higgyenek abban, hogy ha kitűznek egy célt, azt el tudják érni. Rengeteg idő, energia és munka kell hozzá, de megéri. Amikor hullámvölgyben vannak, akkor se adják fel. Tudom, hogy ez sablonosan hangzik, de hiszek benne: ha önmagad vagy — bármilyen természetű is légy —, akkor fogsz tudni igazán jól játszani, jó edzővé, vagy jó szakemberré válni. Az eredmények is akkor jönnek majd, ha nem akarsz másnak látszani, mint aki vagy.
Ha visszamehetnél az időben és megváltoztathatnál valamit a vízilabdás karrieredben, mi lenne az és miért?
Utánpótlás korúként lehettem volna bátrabb, kudarckerülő voltam. Mindig is csapatjátékosként gondoltam magamra és azok közé tartoztam, akik a húzóerőt képviselték a csapatokban. Ugyanakkor azt gondolom, hogy bátrabb hozzáállással magasabb szinten tudtam volna játszani.
Van valamilyen rituáléd, babonád, amit mindig megcsinálsz meccsek előtt?
Igen, van több is. Már az öltözésnél kezdődik otthon — egy egész sor rituálé, de babonából nem mondhatom el. Viszont Laci bácsival mindig megiszunk egy kávét a Vak Varjúban a meccsek előtt, és ez soha nem maradhat el.
Ha egy napra bármelyik más spotág edzője lehetnél, melyik lenne az és miért?
Ez egy érdekes kérdés. Mindig irigykedve nézem azokat a sportokat, ahol tömve vannak a lelátók. Legutóbb épp egy NFL-meccset néztem ilyen érzésekkel — el tudom képzelni, milyen elképesztő lehet ezeknek az edzőknek. Ha labdarúgásról van szó, akkor a Juventus edzője lennék, hiszen nagy Juve-drukker vagyok. De ha közelebb tekintek, nagyon szívesen belebújnék egy napra Marco Rossi bőrébe. Elképesztő élmény lehetne a „Nélküled”-et hallgatni úgy, hogy vezetőedzőként, szövetségi kapitányként ott állok a gyep mellett.
Amikor sok a néző, akkor másképp viselkedik egy edző?
Ez nagyon edzőfüggő. Van, aki az egész meccsen meg tudja játszani magát, és van, aki egyáltalán nem. Nálam például az elején még van egy kis tér kifelé figyelni — ilyenkor, ha valaki akar, lehet egy kicsit pozőrködni is. Ha úgy alakul, hogy 10 góllal vezetsz, akkor megint van egy kis mozgástér erre. De alapvetően nem jellemzőek az edzőkre az ilyen jellegű sztárallűrök.
Milyen érzésekkel tekintesz vissza a pályafutásodra? Mit jelent számodra a vízilabda?
A vízilabda számomra nem csupán egy sport — ez az életem. Gyerekkorom óta erre tettem fel mindent, és ha visszatekintek a pályafutásomra, csak hálát érzek. Rengeteg élményt, barátságot és tanulságot kaptam általa. A szüleim választották nekem ezt az utat, és nem tudok elég hálás lenni nekik ezért. Minden pillanat, a nehézségekkel együtt is, egy hatalmas ajándék volt.
Mit üzensz a csapatodnak anélkül, hogy tudnánk, milyen eredményre számíthatunk a bajnokság végén?
Ahogyan korábban is elmondtam, nagyon büszke vagyok a csapatra, és óriási öröm látni, hogy képesek voltak felállni a mélypontról, és meccsről-meccsre odateszik magukat. Profi játékosok, akikkel élmény együtt dolgozni. Bármi is lesz a végeredmény — akár érem, akár nem —, én már most rendkívül elégedett vagyok velük. Imádok ezzel a csapattal dolgozni!
Ezek a cikkeink is érdekelhetnek:
Bisztritsányi Dávid: Könnyen meg lehet különböztetni a csapatban engem a többiektől;
Szivós Márton: A munkám tesz hitelessé, ahogy elvégzem és annak az eredménye.
