Szivós Márton: "A munkám tesz hitelessé"

Szivós Marci világbajnok, olimpikon vízilabdással beszélgettünk, aki egy vízilabda dinasztiába született bele, hiszen id. Szívós István kétszeres olimpiai bajnok unokája és ifj. Szívós István – szintén olimpiai vízilabdázó – fia. Nem szereti a címkéket, korlátokat, szereti önmagát különböző szinteken megélni. Munkája iránt szenvedélyesen elkötelezett és mélységesen alázatos.

Sokat hallottunk már édesapád és nagyapád méltán híres sportteljesítményeiről, hisz mind a ketten olimpiai bajnokok voltak a vízilabdában. De én most arra lennék kíváncsi, hogy milyenek a női energiák a családodban?

Édesanyám, Székely Márta hosszú évekig a Magyar Állami Népi Együttesben táncolt. Később elvégezte a fogtechnikusi képzést. Ő egy nagyon energikus és céltudatos nő. Ezzel a hatalmas energiával és teherbírásával érte el, hogy elismert szakember lett a szakmájában. A mai napig tevékeny, dolgozik a laborjában, de a tágabb értelemben vett családunknak is ő a fő mozgatórugója. Fáradhatatlanul segít, ott, ahol tud. Fantasztikus nő! Akár csak a feleségem is, Zsuzsa. Ő az, aki a szűkebb családot összetartja, gondoskodik rólunk. Aki képes rendszerbe foglalni az életünket. Jól kiegészítjük egymást. Hivatását tekintve pszichológus, rendkívül okos nő. Van egy nővérem, Márti, aki nagyon ügyesen mozog a vállalkozói világban.

Látod magadban édesanyád habitusát?

Rengeteg mindenben hasonlítok rá. Legfőképpen abban, hogy ha Ő valamit elkezd, akkor ráfekszik és csinálja. Én is így vagyok ezzel, hogy ami nagyon érdekel, abba belevetem magam teljes erőbedobással. A kitartásom tőle örököltem.

Hogy viselitek édesapád hiányát?

Anyukám csinálja a munkáját, sok mindennel elfoglalja magát. Nyilván neki is, nekem is, az egész családnak nagyon hiányzik apukám. Mint jelenség, a természete, mint apa, mint férj hatalmas űrt hagyott hátra maga után. Anyukám átvette azt a szerepet, amit apukám képviselt a családban. Borzasztóan sajnálom, hogy nem ismerhette meg a kislányomat, mert tudom, hogy milyen jó nagypapája lett volna. Egy igazi szerelem lett volna köztük és nagyon elkényeztette volna a lányunokáját. Tudom, hiszen a nővérem kisfiánál is így volt.

Hova nyúlnak vissza a gyökereid? Budapesti család vagytok?

Anyai ágról Erdélybe, anyukám apukája onnan származik. Az anyai nagymamám egri, Pista papa szegedi, a másik nagymamám, Baba mama pedig kaposvári, de neki is voltak székely, erdélyi rokonai. Nagypapámék átjöttek Erdélyből a családdal és itt ismerkedett meg a nagymamámmal. Pista papa pedig együtt játszott a vízilabda válogatottban Győrfi Endrével, együtt nyertek ezüstérmet és az ő húga Győrfi Jolán volt. Ő lett a Baba mama. A másik nagyim pedig a Pici mama. Nagyon jó, hogy sokáig ismerhettem a nagyszüleimet.

Tőlük mit hozol értékként?

Hasonlót, mint amit apukám és anyukám is képviselt. Nagypapám rengeteget mesélt Erdélyről, nagymamám is az egri oldalról. Ezek a történetek, élmények most kezdenek bennem egyre jobban megérni. Én is egyre többet vagyok vidéken és nagyon élvezem. Nem idegen tőlem a gondolat, hogy később vidéken éljünk a családommal.

Mi tetszik neked a vidéki életstílusban? Mi az, ami vonz?

Maga a természet az, ami vonzó számomra. A nyugalom, ami ott megérint. Ezért vásároltam egy földet, elvégeztem az Erdész és Vadgazdálkodás technikusi képzést, van traktorom, kaszálok, sokat tevékenykedem ott. Az apai nagypapámnak már az 50-es évek végétől volt egy háza Szigligeten. Gyerekkoromban sokat horgásztunk együtt, ott kezdődött a természet iránti szeretetem. Ez a szigligeti nyaraló a mai napig megvan, örök bázisa a családunknak.

Van életfilozófiád?

Nincs konkrét életfilozófiám, mert nem szeretem magam beszabályozni.

Akkor a „címkéket” sem szereted? „a világbajnok”, „az olimpikon”? Ezek is korlátoznak vagy utat nyitnak?

Korlátozni csak akkor tudnak, ha az ember benne ragad ezekben a szerepekben. Nagyon szépek voltak a vízilabdában elért eredményeim, és természetesen nagyon jó érzés visszatekinteni, ezekből az élményekből értéket teremteni. Jó dolog, hogy nekem ez megadatott, mert hitelesebben tudom képviselni azt, amit szeretnék. A sportban elért sikereim adnak egy alapot, egy magabiztosságot, de az a legjobb, ha az ember a saját értékeivel tisztában van, akkor tud igazán hiteles lenni, nem a címektől.

Mitől tudsz hiteles lenni a korábban elért sikereken és eredményeken kívül?

A munkám tesz hitelessé, ahogy elvégzem és annak az eredménye.

Milyen fontos szereplői vannak egy vízilabdás sportoló pályafutásának?

Szeretném megemlíteni az utánpótlás edzőket. Rengeteg munkát, energiát tesznek bele az utánpótlás nevelésbe és sok minden rajtuk múlik. Ők neveltek ki minket is, az elődeinket és azok elődeit is. A legvégén, amikor ez a rengeteg erőfeszítés sikerré válik, akkor általában csak a klubok, a vezetőedzők aratják le a babérokat. Pedig az utánpótlásedzők a legfontosabb szereplői egy sportoló pályafutásának.

Mit gondolsz, az egyéni teljesítmény fontosabb, vagy a közös munka, ami építi a magyar vízilabda hagyományait?

A vízilabda hagyományait Magyarországon több ezer ember építette és együtt építi a mai napig, tehát nem csak az egyén szerepe nagy, hanem az is, hogy közösen mit rakunk bele a nagy üstbe.

Milyen érzés az, amikor nem szakmai körből kapsz elismerést?

Én nagyon értékelem az emberek munkáját. Az eladóét, a tanárét, a rendőrét az orvosét. A vízilabdában néha azt gondoljuk az adott meccsről, hogy ez most élet-halál mérkőzés lesz. Akkor tényleg úgy érezzük; felmegy az adrenalin és izgulunk. Bevallom, sokszor rossz érzéssel tölt el, amikor egy tűzoltó vagy mentős csodálattal mondja: „Úristen, ti mit csináltok a vízben!” Erre nagyon gyakran ez a válaszom: „Ez mind semmi ahhoz képest, amit ti csináltok a munkátokban!” Mindent a maga kontextusában kell vizsgálni – szerintem.

Mit ad a sport szerinted?

Összehozza az embereket, van nevelő hatása, átéled az összetartásérzést, a sportolók a szurkolókkal együtt tudnak örülni, együtt búslakodni. A sportolónak fegyelmet, rendszert és kitartást ad. Természetesen van egészségmegőrző szerepe is.

Kell a versenysporthoz az ego?

Igen, kell, ha ez jó értelemben vett, egészséges egoizmus. Fanatizmus, szenvedély, megszállottság. Ezekkel szerintem nincs baj.

Neked a versenysport többet elvett, mint adott?

Nekem nem, mert én így nőttem fel, ez volt a közegem. A társaim, az edzőim, az ellenfeleim, az uszoda légköre – nekem ez mind egyszerre volt a szórakozás, a hobbi, a munka. Így volt játékosként, és így van most edzőként is. Ez a szenvedélyem. Nem éreztem soha lemondásnak vagy tehernek, gyerekként sem.

Hány évesen kezdted el az úszást?

Az uszodába már nagyon kicsi gyermekként érkeztem meg. Apukám edző volt és levitt magával. Utána elkezdtem a Fradiba járni. Aztán 9 éves koromban átmentem a KSI-be, – apukám picivel ezelőtt lett a Fradi elnöke. Azért mentem át a KSI-be, mert az volt a legjobb nevelő egyesület. Fantasztikus közeg volt a KSI. Csodálatos edzőkkel.

Milyenek voltak az edzőid?

Nagyon jó edzőim voltak: Kőnigh György, Dömötör Zoltán, Mayer Mihály, Szabó Zoltán, Ábrahám István, Lakits Ili néni, Oravecz Laci bácsi, Bodnár János, Merész András, aki felnőtt edzőm is volt. Mindegyik edzőm, más korosztályban, mást tanított nekem. Persze volt olyan, hogy abba akartam hagyni a vízilabdát, mert éppen nem úgy ment az úszás, túl sok volt, vagy nem ment még annyira jól. Volt, hogy inkább focizni szerettem volna.

Apukám mindenben támogatott. Kipróbálhattam magam focistaként is, de az edzéseken nem nagyon találkoztam labdával, ellenben sokat kellett futni. Ez nem tetszett annyira. A suliban imádtam, mert rengeteget fociztunk szünetekben vagy iskola után. Aztán szépen visszatértem az uszodába, mert rájöttem, hogy nekem az a közegem. Persze vannak dolgok, amiket én már másképp csinálok edzőként. De ami régen esetleg rossz volt, azt akkor eltűrtük, elfogadtuk és utána tovább léptünk. Az a világ más volt, keményebb gyerekeket nevelt az a közeg. A mai világban kicsit enyhébb ez a nevelés. A szülők nincsenek könnyű helyzetben, burokban akarják tartani a gyerekeket, amit valahol meg tudok érteni, mert nekünk is van három csodálatos gyerekünk.

Milyen apuka vagy?

Ahogy említettem, három gyermekünk van, ebből egy közös kislányunk a feleségemmel, Zsuzsával. Nagyon vigyázós, túlaggódós típus vagyok, nem féltetlenül jó ez – szerintem. Régen 7, 8, 9 évesen gond nélkül leengedtek a szüleim egyedül Szigligeten a mólóra úgy, hogy nem volt nálam mobiltelefon. A mai világban nem ez a jellemző.

Mi változott szerinted?

Szerintem az változott, hogy több információ ér el minket szülőként. Veszélyekről, háborúról, betegségekről. A kevesebb információ egy nyugodtabb életet jelent. Ezért szeretek vidéken lenni és elfoglalni magam. Ott félreteszem a telefonomat és teljesen ki tudok kapcsolódni.

Mi a véleményed a technika gyors ütemű fejlődéséről?

Nehéz beismernünk, hogy a fejlődés nem minden esetben jelent előre lépést. Sem társadalmilag, sem technikailag. Aktuális kérdés a mesterséges intelligencia létjogosultsága. Ez fejlődésnek számít, igaz? Egy ideig mindenképpen az. Aztán majd érhet meglepetés, hogy a hihetetlen tempójú technikai fejlődés, amit ez generál az emberiség számára, esetleg ledönthet mindent. Meggyőződésem, hogy az emberiség sok mindenben túlfejlődte magát.

Változtatnál valamin a múltadból?

Nem mindent változtatnék meg, ami esetleg rossz volt régen. Mert annak a régi dolognak lehet pozitív hatása a jelenre. Szerintem arra jók a régi hibák vagy épp a kellemetlen élmények, amik történtek az emberrel, hogy levonjuk a tanulságokat és beépítsük magunkba. Nagyon át kellene gondolnom, hogy a dolgokon, amiket rossznak éltem meg a múltban, változtatnék-e, ha visszamehetnék. Nem vagyok benne biztos.

Ilyen rossz élmény neked például, hogy nem lett meg az olimpiai bajnoki cím, mint édesapádnak és a nagyapádnak?

Nem tudom, hogy mi lett volna, ha meglett volna. Az, hogy nem jutottam ki az olimpiára, ráerősített azokra a tulajdonságaimra, amikben jó voltam. A győzni akarás, a menni előre habitus, a kreativitás. Ezek erősödtek bennem. Persze rossz, hogy nem vagyok felírva, nem vagyok ott a csapatképen. A legjobban a tetoválásaimon keresztül tudom elmondani, hogyan éltem meg az egészet.

2004-ben, amikor nem jutottam ki, Leónidasz, az ókori Spárta királya harci sisakját tetováltattam magamra. Számomra azt szimbolizálja, hogy még keményebben küzdjek. Aztán amikor 2008-ban sem jutottam ki, akkor a bal karomra varrattam egy vízilabdás Menő Manót (olasz rajzfilmsorozat szereplője – a szerk.), hogy mostantól picit lazábban fogjam fel, hogy nem sikerült. Ennek a két állapotnak az eredménye lett a jobb csuklómon látható tetoválás: BARCELONA (Világbajnoki cím megszerzése Barcelonában 2013).

Mióta vagy edzője a Honvédnak?

3 éve vagyok a Honvéd edzője, idén kezdjük a 4. évet. Szerencsés vagyok, mert azt csinálhatom, ami a szenvedélyem, amit szívvel-lélekkel képviselek. Jó a csapatom és nagyon jó érzés látni, ahogy a játékosaim változnak, fejlődnek. Sok figyelmet fordítok a mentális egészségükre is. A feleségem, ahogy korábban is említettem, pszichológus. Az ő véleményét szoktam kikérni ezekben a kérdésekben. A csapatom tagjait nem csak játékosnak tekintem, próbálok mindenben odafigyelni rájuk. Igyekszem motiválni őket, leginkább a hozzáállásommal mutatok jó példát. Nagyon jó mentalitású srácok.

Igénylik a személyre szabott törődést?

Van olyan játékosom, aki jobban igényli a személyes kapcsolatot velem, van olyan, aki kevésbé. Ettől függetlenül próbálok mindenkire egyformán figyelni. Van egy fő gondolatom, egy irányvonalam, amit próbálok kiterjeszteni mindenkire. A fizikai rész, a teljesítmény fejlődése mindig sokkal jobban mérhető. Szerintem ott van az edzőség valódi lényege, amikor az edző meg tudja érezni a játékosait. Akár meccseken, akár a felkészülés ideje alatt. Többször bebizonyosodott, hogy mennyire kifizetődő az, ha az edző jól figyel.

Mennyire befolyásolja egy játékos teljesítményét, ha valamilyen pozitív vagy negatív hatás éri?

Ahhoz nagyon tapasztaltnak kell lenni, hogy egy játékos együtt tudjon játszani bizonyos élményekkel, életeseményekkel és jól tudjon reagálni bizonyos hatások ellenére is, akár pozitív akár negatív helyzetben van éppen. Képes legyen kizárni és arra tudjon fókuszálni, amire kell.

Melyik vezetői típusba sorolod magad?

Váltogatom a stílusokat. Vannak olyan szituációk, amikor nincs demokrácia, mert nincs helye. Ha lenne, széthullana a rendszer. Ettől függetlenül szeretem, ha a játékosoknak vannak saját ötleteik, mert akkor azt érzem, hogy gondolkodnak azon, amit csinálunk.

Előfordul olyan, hogy amit én kitalálok, az nem működik, és az lesz a jó megoldás, amit ők mondanak. De miután elhatároztunk valamit, hogy akkor ez így lesz, ameddig nem változtatunk rajta, egyéni kezdeményezésnek helye nincs. Az edzéseken is lehet valakinek olyan észrevétele, amire vevő vagyok, mert csapat szinten profitálni tudunk belőle. Van, amikor keménykezűségre van szüksége a csapatnak, van, amikor egy lágyabb hozzáállásra részemről. Én egy segítő vagyok, egy edző, aki vezeti őket, hogy mind az egyéni mind a csapat ambíciók megvalósulhassanak.

Van még új a vízilabdában? Ki lehet találni egy új cselt vagy sorozatot?

Nem tudom, hogy ki lehet-e találni újat, de törekedni kell rá, az biztos! (nevet – a szerk.) Minél magasabb a szint, annál nagyobb hatása van akár egy-egy apró technikai, taktikai vagy akár stratégiai változtatásnak a végeredményre. Egy kis dolog megváltoztatása mérkőzéseket dönthet el.

Ezért jársz más klubok meccseire?

Szeretem nézni a vízilabda meccseket, de fontos látni az ellenfelet is. Mit csinál a csapat és az egyén, aki ellen fogunk játszani. Mit lehetne ellene tenni, amit beleilleszthetünk az alap taktikai egészbe. De azért is szeretek járni, hogy lássak valami olyat, amiről azt gondolom, hogy megérte kijönnöm a meccsre, mert láthattam egy ilyen megoldást, cselt, bármit és szerencsére sokszor lehet ilyet tapasztalni és látni.

Mik az ambícióid a vízilabdában?

A Honvédot szeretném egyre magasabb szintre juttatni és a játékosaimat egyre jobb játékossá tenni és általuk, velük közösen fejlődve én is egyre jobb edző akarok lenni.

Mi a szakma csúcsa számodra? A szövetségi kapitányság?

Igen, az egyik csúcsa valóban a szövetségi kapitány szint. Nagyon magasztos és óriási felelősséggel járó beosztás, amihez fel kell nőni, amit el kell tudni viselni. Nehéz megállapítani, hogy mi a csúcs. Hiszen egy utánpótlásedző munkája is hihetetlenül fontos. Nélkülük sem az OBI-es edzők sem a szövetségi kapitány nem érhet el sikereket.

Milyen visszajelzéseket kapsz szakmailag?

Jó érzéssel tölt el, amikor a vízilabdában dolgozó szakemberek elismerik a munkámat a Honvédban. Számomra szakmailag és emberileg is pozitív visszajelzés – bár nem szoktam megkérdezni a játékosaimat, hogy szeretsz-e engem? (nevet – a szerk.) – az, hogy sok játékossal már évek óta együtt dolgozom. Azt is pozitívnak értékelem, hogy volt, aki azt mondta, hogy szívesen jönne hozzám játszani.

Én teszem a dolgom, nekem megvan a feladatom a rendszerben és nem vagyok fontosabb, mint bárki más a csapatomból vagy a stábból. Nekem vezetnem kell őket, tanítónak is kell lennem, de alkotótársként is tekintek rájuk, hiszen együtt csináljuk. A sikereket a Honvéd éri el, nem a Szivós-csapat.